Szily Kálmán (1838-1924)

Szily Ádám földbirtokos és Jeszenszky Sarolta fiaként 1838. június 29-én született a Pest megyei Izsákon. Az elemi iskolát és hat gimnáziumi osztályt otthon végezte el. Valószínűleg már családi körben értesült a reformkor eszmeáramlatairól. Az 1848/49-es események hatására nagy kedvvel járt a pesti piarista gimnáziumba és 1856-ban kijelentette apjának, hogy a mérnöki pályát választja.
Felvételt nyert a József Ipartanodába, majd 1857-ben a bécsi politechnikumon folytatta tanulmányait 1860-ig.

A politechnikummá alakított József Ipartanodában Stoczek József igazgató-tanár segédje lett. 1862. június 22-én igazgatósegéd és ideiglenes tanár, 1869. december 22-én pedig a kísérleti fizika természettan nyilvános rendes tanára lett. 1863-ban kétéves ösztöndíjat nyert, melynek során járt Zürichben, Berlinben és Heidelbergben, ahol nemcsak tanult, hanem figyelemmel kísérte a külföldön tanuló magyar ifjakat, hogy az újonnan létrehozott tanszékeket velük töltse meg.

1870. szeptember 7-én áthelyezték a matematikai-fizikai és az analitikai mechanika tanszék élére. Az 1871-72-es tanévben a politechnikumot Műegyetem névvel ruházták fel. 1873-tól Szily rektorként befolyással bírt az egyetem sorsára. Az Ő érdeme, hogy a magyar ifjak figyelme a mérnöki pálya felé fordult, s a külföldi képzés helyett a magyarországi műegyetemet helyezték előtérbe.
Az 1867-ben megalakult Magyar Mérnök-egylet (mely 1871-ben Magyar Mérnök- és Építész egyletté bővült) első titkárának őt választotta, s egyben az Egylet közlönyének szerkesztői feladatát is ellátta.

Szily elsősorban a technikai műnyelv és a technikai irodalom fejlesztését érezte szükségesnek, de mikor 1868 elején megválasztották az 1841-ben alakult Természettudományi Társulat első titkárának, figyelme a természettudományi nyelv fejlesztése felé fordult. Ezért járult hozzá 1876-ban a Műegyetemi Lapok kiadásához, ami azonban érdeklődés hiányában 1879-ben megszűnt. Szily szerkesztésében 1869. január 1-jén indult útnak a Természettudományi Közlöny, mely feladatának tekintette a természettudományok népszerűsítését.

31 évet töltött a Természettudományi Társaság ügyinek intézésével 1900-ig. Több mint 250 közleménye jelent meg a természettudományok különböző ágaiból.

Szily tudományos téren szerzett érdemeit azzal jutalmazta az Akadémia, hogy 1865. december 10-én levelező tagjává választotta. 1873. május 21-én rendes, 1883. május 17-én igazgatósági és 1920. november 6-án tiszteletbeli taggá vált. 1889. október 4-től a főtitkári tisztséget is betöltötte. Eközben új munkaterületen gondolkodott. S így az MTA 1889. november 29-i ülése elfogadta javaslatát: az Akadémia Értesítő kiadását, amely 1890-től kezdődően folyamatosan megjelent.

Szily a főtitkári tisztségétől 1905-ben vált meg, ugyanazon év március 27-én őt jelölték a főkönyvtárnoki állásra, s április 6-án ki is nevezték. Javasolta, hogy a három nagy könyvtár (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapesti Tudomány-egyetem, MTA könyvtára) egyesüléséig mindegyik könyvtárnak előre meghatározott tartalmú műveket kellene gyűjtenie.

1905-ben szerkesztőként megalapította a Magyar Nyelv című folyóiratot. Az Akadémia Szily nyelvészeti munkásságát 1914. május 6-án az Akadémia Nagyjutalma odaítélésével jutalmazta: A magyar nyelvújítás szótára II. kötetéért.

1894-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Kara a tiszteletbeli bölcsészdoktori, 1917-ben a Magyar Királyi József Műegyetem a tiszteletbeli műszaki doktori oklevéllel jutalmazta.

I. Ferenc József érdemeinek elismeréséül 1870-ben a királyi tanácsosi címmel, 1880-ban a Vaskoronarend III. o. lovagkeresztjével, 1896-ban miniszteri tanácsosi címmel, 1915-ben főrendházi tagsággal tüntette ki.

1924. július 24-én hunyt el. 

(Ilosvay Lajos emlékbeszéde alapján)

Tótfalusi Kis Miklós (1650-1702)
A 17. század legérdekesebb egyéniségeinek egyike,  a legnagyobb magyar nyomdász, 1650-ben született és 1702-ben hunyt el. Nevét Tótfalusi, Misztótfalusi vagy M. Tótfalusi alakban használta. Szegény sorból az alsóbb néprétegek tagjaként látta meg a napvilágot, és papi pályára készült. Coccejánus szellemű nagyenyedi tanulmányok és fogarasi iskolamesterség után 1680-ban, hogy a hagyományoknak megfelelően teológiát tanuljon külföldön és hogy elsajátítsa a nyomdász mesterséget Hollandiában. Szükség volt a Károlyi bibliát újra kiadni, ezért elöljárója és barátja Pápai Páriz Ferenc biztatta erre, hogy később a nyomtatás során ő ellenőrizze a munka menetét.

Beiratkozván az egyetemre rájött, hogy a nyomdász mesterség egész embert kíván. Abbahagyta teológiai tanulmányait és Amszterdamban telepedett le a holland nyomdaipar központjában. Blaeu világhírű műhelyében kiváló betűmetszővé vált. Európa minden sarkából kapott munkákat, a pápai udvar, a firenzei nagyherceg, angol, svédi megrendelők vették igénybe szolgálatait. Metszett héber, görög és örmény betűket, sőt ő készítette el az első grúz nyomtatott ábécét is. Munkájával nagy vagyont szerzett, amit a biblia kinyomtatására fordította, miután hiába várta az otthonról ígért pénzeket.

1689-ben tért haza nagy reményekkel, a művelődés szolgálatába állított virágzó nyomda alapításának tervével. Önálló üzem létesítése helyett azonban, sok rábeszélésre és bízva az ígéretekben, elvállalta az egyház kolozsvári nyomdájának vezetését. Korszerűen felszerelt műhelye sok idő után, csak 1693-ban kezdett el működni. Ettől kezdve Tótfalusi rengeteg kiadványt jelentetett meg, mindössze tíz év alatt, gondos szerkesztésben és a legmagasabb tipográfiai ízléssel. Sajnos ezért nem elismerést kapott, hanem alattomos áskálódás, a papok irigykedése, rágalmazása és a folytonos anyagi gond lett a sorsa. A támadások ellen először latin nyelven jelentette meg az Apologiájával (1697) című kiadványát, majd röviddel ezután magyar nyelven írta meg a Mentségét (1698). A sértett egyházi és világi elöljárók azonban összefogtak ellene, a nagyenyedi református zsinat elé idézték, s ott nyilvános bocsánatkérésre kényszerítették. Ekkor már súlyos betegen elvállalta a visszavonó irat (Retractatio, 1698) kinyomtatását is. Utolsó éveiben tanítványai nevelésével foglalkozott, biztosítva az erdélyi nyomdászat utánpótlását. Bethlen Miklós támogatta, azonban betegsége, gondjai, szenvedései miatt korán elhunyt.

Munkásságának kiindulópontja a bibliakiadás volt. A biblia népszerűsége a korban rendkívül megnőtt, a puritánusok a biblia fokozott és mennél szélesebb körben való olvasására ösztönöztek, így egyre nagyobb szükség volt újabb és újabb bibliakiadásokra. 1645-ben az amszterdami Jansonius nyomdával adatták ki a reformátusok Károlyi fordítását, mert a magyar nyomdászat nem volt képes megfelelően elkészíteni azt, de az idegen szedők sok hibát ejtettek. Szenci Kertész Ábrahám új, javított kiadásának (Várad–Kolozsvár 1660–1661) munkálatait Nagyvárad elfoglalása késleltette, nagyalakú formája pedig nehézkessé tette használatát, s ezért nem vált népszerűvé.

Az 1680-as években ezért időszerűvé vált a magyar biblia új kiadása, így Tótfalusi vállalkozott rá. Előteremtette és biztosította a kiadás anyagi forrását, korszerű betűtípusokkal és könnyen kezelhető 12-rét alakban adta ki a kötetet. A Károlyi-fordítás szövegét is gondosan felülvizsgálta, mert meggyőződött róla, hogy Károlyi szövegében sok a fordítási hiba, elírás, félreértés s következetlen, zűrzavaros a helyesírása.

Két utrechti magyar teológiai hallgatóval, Csécsi Jánossal és Kaposi Juhász Sámuellel kijavíttatta ki az egész szöveget, érvényesítve Coccejusnak az erdélyi egyházi vezetők által kárhoztatott értelmezéseit is, s velük együtt szigorúan logikus helyesírási elveket dolgozott ki. Ezek után jelent meg a teljes, új biblia (Amsterdam 1685) 3500, majd egy évvel később az újszövetség és a zsoltárok külön kiadása 4200–4200 példányban.

A bibliakiadás Tótfalusi művelődési programjának első jelentős lépése volt. A műveltség terjesztése érdekében igyekezett több és olcsóbb bibliát adni a nép kezébe, mert a bibliát ekkor még a tudás tárházának is tekintették. A művelődés a biblia olvasásával kezdődött.

Tótfalusi művelődési programjának alapja a nagyszámú, olcsó, hasznos tartalmú, nyelvileg és tipográfiailag kifogástalan könyv széles körű elterjesztése. Számos könyvet, elsősorban az egyszerűbb emberek igényét kielégítő kiadványokat, saját pénzén adott ki, sőt egyes kiadványokat ingyen szét is osztogatott. Nála jelentek meg Pápai Páriz Ferenc és Felvinczi György művei, Comenius tankönyveinek új kiadásai; praktikus tanácsokkal és hasznos tudnivalókkal kiegészített naptárak; Balassi és Rimay istenes énekeinek, Nyéki Vörös Mátyás verseinek új kiadásai; Haller János Hármas históriája stb.

Kiadványai elé gyakran saját maga írt előszót s ezek az írásai népművelő programjának fontos dokumentumai. A naptárakba alkalmi verseket is írt; az 1697. évi nagy kolozsvári tűzvész alkalmából pedig Siralmas panasz című versében adott hangot a kolozsvári polgárság elkeseredésének, nem hallgatva el a közállapotokról való elmarasztaló ítéletét sem. A 17. századi magyar nyomdák között Tótfalusi műhelye egyedül álló a világi jellegű kiadványok nagy számával. Jól látszi, hogy a puritánusok egyházi keretei között mozgó reformtörekvéseken túljutott, és az anyanyelvű műveltség terjesztésének fontosságát világi szempontokból kiindulva ítélte meg.

Kiadványainak minősége a legszebb külföldiekével versenyezhetett. Gondosan ügyelt rá, hogy a tőle kikerülő munkák helyesírási és tartalmi szempontból kifogástalanok legyenek. Gondosan felülvizsgálta a régi könyvek szövegét, mielőtt azokat újból publikálta volna. Az eléje került új kéziratokban kijavította a téves adatokat, a nyelvi és stílushibákat. Ezzel magára haragította a református klérus egyes hiú, öntelt tagjait, a tudományukra büszke kolozsvári professzorokat leginkább a haladó karteziánus nézetek hirdetőit (pl. Szathmárnémeti Sámuelt).

Tótfalusinak a magyar helyesírás egységesítésére és egyszerűsítésére törekedett, hiszen tudta, hogy a változó, nem következetes helyesírás az olvasást éppen tanuló rétegeknek nehézséget okoz. A megtámadott helyesírási elveit az Apologiájában rendszerezni és megokolni kényszerült. Ez a vitairat a magyar helyesírás történetének egyik fontos állomása. Tótfalusi újításai meggyökeresedtek s érvényben maradtak azóta is.

Tótfalusi íróként a Mentségével vált fontossá. A latin nyelvű Apologia Bibliorumban (A biblia védelmezése) még eléggé kíméletesen bánt ellenfeleivel, csak a bibliája szövegében végrehajtott változtatásokat és helyesírását védelmezte. Amikor könyvére dühös kirohanásokat kapott válaszul konkrét tényekkel bizonyította igazát és nevén nevezte ellenfeleit. Igazolni akarva önmagát, és védeni becsületét. Az elszenvedett sérelmek és a heves indulat, a szenvedély irányította figyelmét egyik kérdésről a másikra. A Mentség a szerző feldúlt lelkiállapota miatt szerkezetileg rendszertelen, irodalmi szempontból röpirat, amelyben az emlékirat, önéletrajz írás elemei logikai rend nélkül keverednek. Az ellentmondásos szövegek ellenére egységet érzünk, mert minden sorából süt ugyanaz a szenvedély, a nemes célért küzdő szenvedélye. Könyvében a feudális elmaradottság vádiratát írta meg, tovább folytatva azt az élesen bíráló hangot, amelyet már a reformáció írói és Apácai Csere János is megütöttek.

Tótfalusi azonban nem prédikátorként, nem tudós professzorként, hanem polgári mesteremberként szól. Lesújtó képet fest a hazai ipar elmaradottságáról és bebizonyítja, hogy mennyit tett saját szakmájában a mesterség előrehaladásáért. A művelt és fejlettebb nyugati körülményekhez szokott iparosembert jobban nyomasztotta a hazai elmaradottság nyomasztó terhe, mint papi vagy tanári hivatalt viselő kortársait, akik éppen ezért sohasem tudták megérteni a közönnyel, konzervativizmussal küzdő nyomdász drámáját.
Sajnos az egyházi köteléken kívül még nem talált működési lehetőséget, és egyes barátokon kívül nem állt mögötte szélesebb réteg, amelyre művelődési programjának megvalósítása közben támaszkodhatott volna. Ez sok feszültséget, összeütközést támadást provokált ki, amelyek leírásával a Mentség a kor egyik legizgalmasabb emberi és társadalmi dokumentumává lett.

Nem volt hiábavaló küzdelme, mert ha kevesek körében is, eleven erőként élt tovább. Barátja és segítőtársa, Pápai Páriz Ferenc, Életnek könyve című verses művében emléket állított neki, amit Bod Péter bőséges jegyzetek és kommentárok kíséretében újra kiadta Erdélyi Féliks (1767) címen.